Információk, érdekességek
Veszteségből feltámadva - gyermekhalál után
2017. március 19.
Akinek meghalt a gyereke. Annak nehéz! Felfoghatatlan, elbírhatatlan veszteséggel kell együtt élniük. Napról napra. A gyermekük nélkül.
Piros a lámpa. Élesen kanyarodik az út, tömött sorokban húznak el előttünk az arctalan autósok. Várjuk a zebra zöldet. Kapaszkodok a babakocsiba, magam is csak kislány még.
És akkor meglátom ahogy eszeveszett tempóban közelít egy busz. Nem, nem, nem lesz ez így jó! Érzékelem a sebességét, a kanyar ívét, lehetetlen, hogy bevegye! Fel fog borulni, ránk fog dőlni! Ha szerencsém van, én is alá kerülök, nem csak az édes kicsi lányom…
Tizedmásodperc, vagy annyi se. Nézem ahogy száguld felénk , a rémképek átsuhannak az agyamon, s már ott sincs. Négy kereke biztosan tapad, robog tovább a maga útján.
Zakatol a szívem. Zöld. Mehetünk.
Azóta megtanultam. Anya lettem, s az óvás, féltés új minősége része lett az életemnek. Velem van, ha a folyóparton játszanak, ha a jégen korcsolyáznak. Velem van a szerpentineken, vagy ha felmegy a lázuk. Az a realitás, hogy az életnek bármikor vége lehet. Óvodába menet az úttesten, cseresznyefára mászva vagy egy banális betegségben. És nincs amit meg ne tennék, hogy elkerüljem.
Megtanultam, hogy a vészt jelző hangokat csak halljam, de ne ők irányítsanak. Mert lehet félelemből nevelni. Csak minek?
Persze én könnyen beszélek. Nem dőlt ránk a busz. Mindannyian itt vagyunk még.
De sokan, nagyon sokan nem így jártak. Felfoghatatlan, elbírhatatlan veszteséggel kell együtt élniük. Napról napra. A gyermekük nélkül.
A veszteség okozta fájdalom a pokol legmélyebb bugyraiba taszítja az embert, és ebből a perspektívából bizony úgy tűnhet, nincs remény a túlélésre.
forrás: Harmonet